Milyen hiedelmek aktiválják a triggereinket és lehetetlenítik el a változást? - II. rész

 

Az előző rész tartalmából: ott tartottunk, hogy a viselkedésünk megváltoztatása helyett, milyen kifogások mögé bújva igyekszünk elkerülni az „elkerülhetetlent”. 

 

exit.jpg 

 

Ilyenek voltak a kivételesség érzése, a zűrzavar, a túlzott magabiztosság, a hamis semlegesség/immunitás, a következetlenség, a kimerülés és a halogatás. A további 8 hiedelemmel folytatjuk ...

 

8. „Semmi sem fog megzavarni és semmi váratlan nem fog történni”

 

Amikor a jövőre vonatkozóan tervezünk, ritkán vesszük figyelembe a zavaró tényezőket. Úgy tervezünk, mintha egy tökéletes világban élnénk és magunkra lennénk hagyva azzal, hogy arra fókuszáljunk, amire akarunk. Jóllehet, hogy ez az állapot még soha nem történt meg a múltban, úgy tervezünk, mintha ez a „paradicsom” - szerű világ biztosan létezne a jövőben. Anélkül merülünk bele a dolgainkba, hogy elfogadnánk azt a tényt, hogy az élet mindig „befurakodik”, hogy megváltoztassa a prioritásainkat és próbára tegye a fókuszunkat.

 

A közgazdaságtan is tanít az alacsony valószínűségű események magas valószínűségéről. Azért nem tervezünk az alacsony valószínűségű eseményekkel, mert már a definíciójuk szerint sem valószínű, hogy megtörténnek. Ki tervez egy defekttel vagy egy balesettel, vagy a forgalom leállításával, mert másvalaki éppen felborult munkába haladva? Mégis az esély, legalább az egyik előfordulására elég magas. Sokkal gyakrabban áldozatává válunk - valamilyen szinten - egy közlekedési dugónak vagy egy balesetnek, vagy egy defektnek, mint szeretnénk. Ez a hiedelem az irreális elvárásokat aktiválja.

 

Krízis bármikor előfordulhat. Előre ugyan nem mondható meg pontosan, de sajnos helyénvaló és reális készülni rá, mert drámaian megnövelheti mondjuk a pozitív változásra tervezett időt is. Előre nem jósolható meg, de várható a zavaró tényezők előfordulása, ami aztán lelassíthat bennünket.


9. „Egy felismerés hirtelen megváltoztatja az életem”

 

Egy felismerés maga után vonhatja, hogy változás következhet egy hirtelen ránk törő intuícióból és/vagy akaraterőből. Van olyan, hogy így történik. Egy alkoholista eléri a mélypontot -, vagy egy szerencsejátékos csődbe megy -, vagy egy kibírhatatlan vezetőt elbocsátással fenyegetnek meg és feleszmél. ÉS egy ideig mindegyikük látja a fényt, de sokkal gyakrabban fordul elő, hogy egy felismerés élménye inkább csak a mágikus gondolkodást hívja elő.

Ez kissé szkeptikusan hangozhat, hasonlóképpen azokkal a bizonyos „AHA-élményű” beszélgetésekkel, amik ugyan rövid távon produkálhatnak változást, de semmi jelentőset vagy hosszú távút – azért nem, mert a folyamat ebben az esetben egy impulzusra épül és nem egy stratégiára, inkább reményekre és könyörgésekre a struktúra helyett.


10. „Az én változásom tartós lesz és többé nem kell aggódnom”

 

Sokaknak ismerős lehet az a mondat, hogy: „Akkor leszek boldog, ha ...” Ez az a hiedelem, amire alapozva úgy gondoljuk, hogy a boldogság egy statikus és véges (egyszer elérjük és kész) cél, ami megfogható, amikor pl. előléptetnek, vagy megvesszük álmaink házát, vagy rátalálunk egy társra, vagy bár másra. Ez sugárzik a kereskedelmi TV-kből, az újságokból, és a különböző online csatornákból. Az agymosás sajnos elkerülhetetlen.

 

Csodálkozhatunk azon, hogy sokan azt feltételezik, ha bármilyen pozitív változást csinálnak, az örökké tart? Ugyanez vonatkozik a viselkedésbeli változásra is. Kitűzünk egy célt és tévesen úgy gondoljuk, hogy a cél elérésével boldogok leszünk – és azt is, hogy soha nem hátrálunk meg, nem esünk vissza. Ez a hiedelem aktiválja az állandóság hamis érzését.

 

Bárcsak igaz lenne! Sajnos a tapasztalatok nem ezt támasztják alá. Ha nem csináljuk folyamatosan, ha nem kontrolláljuk valamilyen módon, akkor a változás, lehet bármilyen pozitív, nem lesz tartós. Ez a különbség a formába kerülés és a formába maradás között – elérni a fizikai kondíció kitűzött állapotát és fenntartani azt. Még ha el is értünk oda, nem tudunk ott maradni elköteleződés és fegyelem nélkül. Folyamatosan tennünk kell érte – örökké.

 

A tündérmesék végződnek úgy, hogy „és boldogan éltek, amíg meg nem haltak” Ezért is hívják őket tündérmeséknek, és nem dokumentumfilmeknek.


11. „A régi problémák kiiktatása, nem hoz új problémákat”

 

Még ha el is tudjuk fogadni, hogy a változás nem fog örök megoldást adni a problémáinkra, hajlamosak vagyunk elfelejteni, hogy amikor egy régi problémát „kiteszünk az ajtón”, akkor jellemzően felbukkan valami új. Eufórikus állapotba kerülünk, amikor elérünk valami régóta vágyott célt, de arra már nem készülünk fel, hogy ez majd magával hoz addig fel sem merülő problémákat. Ez a hiedelem váltja ki a jövővel kapcsolatos kihívások egy alapvető félreértését.

 

A lottógyőztesek adhatnak erre jó példát. Ki ne gondolt volna még arra a gondtalan boldogságra, ami a hirtelen jövő gazdagsággal járhat? A kutatások mégis azt támasztják alá, hogy pusztán két évvel a nyerést követően, a győztesek nem sokkal boldogabbak, mint korábban, a szűkös éveikben. Az a bizonyos nap megoldotta a régi problémáikat, mint az adósság, a jelzálog, a gyerekek iskoláztatása stb., de azonnal feltűntek új problémák helyettük. Rokonok és barátok, hirtelen feltűnő jótékonysági szervezetek várták a lehetőleg nagylelkű alamizsnát. Az olcsó életkörülmények régi problémája és a régi barátok alkotta szomszédság felcserélődött a drága életkörülmények új problémáira és a barátok nélküli szomszédságra.

 

12. „Az erőfeszítéseim egyértelműen megtérülnek majd”

 

Többségünk, gyermekkorától kezdődően abban a hitben él – vagy legalábbis szeretne abban élni., hogy az életnek tisztességesnek kell lennie. Azaz, a sok erőfeszítés és a megfelelő munka megtérül majd. Aztán amikor a jutalom elmarad, becsapva érezzük magunkat. A meghiúsult várakozások neheztelést váltanak ki bennünk, haragot keltenek.

 

Érdemes ragaszkodni ahhoz, hogy a változásnak csak akkor van értelme, ha valaki legbelülről érzi, hogy jó dolgot csinál. Ez segíthet jobbá válni abban, amiben változni szeretnénk – és ilyenkor a változás szélesebb körben, közvetlenül javíthatja az életünket.

 

Amikor csak külső nyomás miatt törekszünk a változásra (mert akkor léptetnek elő, vagy akkor marad mellettünk valaki), akkor gyakorlatilag fölösleges ez az erőfeszítés, mert:

 

1.)    arra soha nincs 100 %-os bizonyosság, hogy megkapjuk, amit akarunk;

 

2.)    ha a jutalom az egyedüli motivátor, akkor az emberek általában visszatérnek a régi megoldásaikhoz;

 

3.)    minden, amit teszünk pusztán egy hamis (mert nem saját) sikert támogat.

 

Jobbá válni valamiben, az kifejezetten saját jutalomnak számít. Ha ennek megfelelően cselekszünk, akkor soha nem fogjuk becsapva érezni magunkat.


13. „Senki sem figyelt rám”

 

Azt hisszük, hogy időnként visszatérhetünk a „régi kerékvágásba”, mert a körülöttünk lévő emberek nem figyelnek ránk annyira. Az, hogy gyakorlatilag láthatatlannak véljük magunkat az elszigeteltség meglehetősen veszélyes előnybe részesítését váltja ki. Még rosszabb, hogy ez csak a fél igazság. Miközben a lassú és folyamatos fejlődésünk nem annyira nyilvánvaló másoknak, mint nekünk, addig a korábbi viselkedésünkhöz való visszatérést mindig észreveszik.


14.   Ha változom, hiteltelen vagyok”

 

Sokunknak van egy olyan félrevezető hiedelme, hogy az, ahogy ma viselkedünk nem csak meghatározó, hanem egyben képviseli a rögzült és állandó énünket, ami örökké a „névjegyünkké” válik. Így aztán ha változunk, akkor valahogy nem leszünk igazán olyanok, mint akik valójában vagyunk. Ez a hiedelem makacsságot okoz.

 

Pl. egyszerűbben mondjuk ki azt, hogy „Nem vagyok türelmes típus, és hamar felemelem a hangom. De nem tehetek róla, ez vagyok én.” Ez vajon egy olyan gyógyíthatatlan genetikai betegség, ami megtiltja, hogy olyan tisztelettel és türelemmel bánjunk másokkal, mint ahogy megérdemelnék?

 

Nemcsak a viselkedésünket tudjuk megváltoztatni, hanem azt is, ahogy definiáljuk saját magunkat. Amikor belehelyezzük magunkat egy skatulyába, amit felcímkézünk azzal, hogy: „Ez vagyok én”, azzal biztosítjuk, hogy soha ne jöjjünk ki belőle.

 

15. „Elég bölcs vagyok, hogy megítéljem a viselkedésemet”

 

Híresen pontatlanok vagyunk saját magunk megítélésében. A többség általában magasabban szinten látja magát a teljesítménye vonatkozásában, mint azt a valóság mutatja. Amikor sikeresek vagyunk, hajlamossá válunk elismerést adni magunknak a győzelmeinkért és a körülményeket vagy más embereket okolni a veszteségeinkért. Ez a hiedelem kiváltja az objektivitás csökkenését. Meggyőz bennünket, hogy miközben mások következetesen túlértékelik saját magukat, addig a mi önértékelésünk korrekt és pontos.

 

<><><><><><><><><><>

 

Túlzott magabiztosság, Önfejűség, Mágikus gondolkodás, Zavarodottság, Neheztelés, Halogatás. Rengeteg nehéz csomag, amit cipelünk magunkkal a változás útján.

 

Ezek mindegyike racionális, van közöttük mélyebb, van felszínesebb de még mindig nem adnak választ arra a kérdésre, hogy „Miért nem tudunk olyan emberré válni, amilyenné szeretnénk?” Miért tervezzük, hogy egy napon jobb emberek leszünk -  aztán leteszünk róla néhány órán vagy napon belül?

Van egy sokkal nagyobb ok a háttérben, ami megmagyarázza, hogy miért nem tudjuk meglépni azt a változást, amit meg akarunk lépni – nagyobb ereje van, mint a legkiválóbb kifogásainknak vagy a hiedelmeink iránti odaadásunknak.

 

Úgy hívják: KÖRNYEZET. (Folyt.köv,)

(Forrás: Triggers)

VEZESS, ÉS VISELKEDJ TUDATOSAN!