Pedig annyira közel volt már ...

 

Vajon miért adja fel olyan sok ember túl korán a céljait?

 

achieve.jpg

Talán azért is, mert sokan közülük attól teszik függővé a sikert, hogy miként telt egy-egy napjuk, pedig ez így nem túl reális.


Az ok viszonylag egyszerű:


Általában igazán nagy célokat tűznek ki, jellemzően olyat, ami több készség együttes használatát igényelné és külön-külön is évekbe telik, mire magas szintre fejlesztik magukat benne. Így aztán a cél valamiféle külső megerősítéshez kapcsolódó reményhez van kötve: „Amikor ezt elérem, mindenki tisztelni fog.”


Végül aztán mindenek feletti esküt tesznek saját maguknak, hogy kőkeményen dolgozni fognak a céljaikért. Sajnos teszik ezt anélkül, hogy megvizsgálnák és megkérdőjeleznék a napi szintű céljaikat, már akkor, amikor elkezdik leírni azokat; vagy anélkül, hogy hosszú ideig és kitartóan dolgoznának értük; vagy anélkül, hogy meghatároznák az egyértelmű kereteket, és elvégeznék azt a munkát, ami szükséges.


Röviden: Már azelőtt kudarcba fullad az egész, hogy elkezdenék.


Esélyes-e, hogy hozzájuk tartozunk? Igen. Talán azért is, mert a világon mindenki „egy közülük”. Mindenki - és nem számít mennyire célorientáltnak vallja magát az illető – nagyon tehetséges abban, hogy olyan elvárásokat tűzzön ki maga elé, amelyek irreálisak.


Az álmodozók, azt állítják, hogy „Megállíthatatlan vagyok!”, ám mégsem tudják észrevenni, hogy a sikerük nem valamiféle nyers erő eredménye. Hosszútávon a sikernek sokkal több köze van a visszalépéshez és a zavaró dolgok kizárásához, mint a mohó előrenyomuláshoz. Utóbbi inkább a kiégéshez segít hozzá.


Mindez tényleg csak a jéghegy csúcsa. A valódi okai annak, hogy az emberek túl korán feladják a céljaikat az alábbiak:


Jobban akarják az eredményt, mint hogy megszerezzenek egy-egy készséget


Ki és hány olyan embert ismer, aki gyakran beszél arról, hogy mi mindent szeretne elérni, de még sem teszi meg a szükséges lépéseket, hogy ez valósággá váljon?


A többség imád „szerelembe esni” valamilyen grandiózus elképzeléssel. Jobban szeretik azt a gondolatot, hogy pl. óriási hírnévnek örvendő informatikai vállalkozók, mint azt, hogy ülnek egy sötét szobában és megtanulnak kódolni. Mi történik akkor, amikor elérkeznek az első akadályhoz? Kudarcot vallanak és teljesen feladják az egészet. Mert a tudás és egy készség elsajátítása nem volt elég hajtóerő – csak a fényes jutalom az út végén.


Túlságosan érdekli őket, hogy mit gondolnak az emberek (félnek az esetleges kudarc miatti ítélettől)


Szabotázs.


Ez az, amit az emberek azért tesznek, hogy elkerüljék az elutasítástól való félelmet. Azáltal, hogy szabotálják saját magukat, megláthatják a kudarcot, méghozzá idő előtt. Készülhetnek rá. Ki tudnak találni egy teljes történetet arról, hogy ez nem az ő hibájuk volt. ÉS nem utolsó sorban ez így sokkal biztonságosabb, mint végigcsinálni az egész világ szeme előtt.


Az emberek feladják, mert félnek attól, amit mások gondolnak, ha nem sikerül.


Nem tanulnak a hibáikból


A leginkább célorientáltak tudják, hogy a kudarc semmi más, mint egy lecke, álruhában. Számukra ezek soha nem hibák, hanem inkább leckék - ez az örök fölény titka és a valódi mesterré válás útjának mottója.


Azok, akik feladják a céljaikat, a kudarcot egyfajta címkeként kezelik. „Nem sikerült.” – ismételgetik újra és újra, teljesen figyelmen kívül hagyva a közvetlenül előttük álló lehetőségeket is.

Ez CSAK egy kudarc, és ennek is kéne látni. Azoknak, akik a végén sikerrel járnak, semmivel nem több, mint egy nehezen „megszerzett” tanulság.


Inkább bedobják a törülközőt, minthogy változtassanak valamin


Létezik olyan cég vagy vállalat (ember), amelyik(aki) a kezdetektől fogva hajszálpontosan tudja, hogy mi és hogyan lesz? Nem, ilyen nincs.


Azért nincs, mert a cégek, a márkák, az ötletek és a víziók nem állandó/fix jellegűek.


Nem építik fel őket előre egy makett-asztalra, és aztán nem is ennek megfelelőn, azaz változatlan formában keltik őket életre. Idővel fejlődnek, növekednek és a visszajelzések alapján alkalmazkodnak is a körülményekhez.


Azok az emberek, akik feladják a céljaikat, túlságosan ragaszkodnak a kezdeti elképzeléseikhez, egyszerűen nem hajlandóak kompromisszumot kötni, még azok alapján az információk alapján sem, amelyekkel az útjuk során találkoznak. Inkább egy sikertelen próbálkozásként fogják fel az egészet, ahelyett, hogy tanulnának és alkalmaznának néhány dolgot az időközben megszerzett tapasztalataikból, és hagynák, hogy az eredeti ötletük változzon.


Röviden: nem tudják elengedni az eredeti elképzeléseiket.


Nincs bennük fegyelem, hogy elég sokáig kitartsanak az ötletük mellett, hogy lássák élőben is


Sokan akarnak „ötletgyáros” szerepben tündökölni. Sokan akarnak besétálva egy szobába, őt perc hallgatás után őrült gondolatokat, ötleteket ontani magukból, majd a döbbent csendet kihasználva angolosan távozni. Nagyon kevesen akarnak mélységében elmerülni és foglalkozni a részletekkel, és életre kelteni egy ötletet.


Ennek oka, hogy a részletek és a mélység, nem beszélve a megvalósításról, nehéz munka. Piszkos lesz tőle a kéz. Igazán, és tényleg érteni kell az adott dologhoz. Minden egyes nap el kell fogadni az ismeretlent és haladni előre, függetlenül a szembejövő kihívásoktól.


Legtöbbször az emberek azért adják fel, mert hiányzik belőlük a fegyelem. Nem képesek rá, hogy ellássanak valaminek a végéig, függetlenül attól, hogy mekkora a projekt. Nincs meg az a szokásuk, hogy ne csak azokon a napokon tegyék a dolgukat, amikor úgy érzik, inspirálva vannak, hanem a kevésbé megihletett napokon is.


Elvonja a figyelmüket az, amit mások csinálnak


Vállalkozók sokasága ragaszkodik notóriusan egy olyan cég építéséhez, amit valaki más már sikeresen épít.


Az analógia úgy néz ki, hogy az emberek abbahagyják annak az ételnek a fogyasztását, ami a tányérjukon van, mert azt akarják enni, amit a másik tányérjában látnak. Különösen akkor, amikor kívülről úgy tűnik, hogy könnyebb végrehajtani azt az üzleti modellt (ami ritkán fordul elő, ha egyáltalán van ilyen). Annyira könnyű megzavarni őket.


Ahová ez vezet, az a türelmetlenség, ami aztán a fegyelem hiányához visz tovább és végül felgyorsítja azt a folyamatot, aminek a végállomása a feladás.


Magukban sem hisznek eléggé


Ez az egyik legjobban elcsépelt, ám attól még brutálisan igaz közhely:


„A leggyorsabb útja a céljaink feladásának, ha nem hiszünk saját magunkban.”


A gondolkodásmód „mindent visz”. Egy igazán megdönthetetlen és pozitív hozzáállás nélkül nagy valószínűséggel bukás lesz a végállomás. Ez pedig már a kőkemény igazság: Lehet valaki bármilyen tehetséggel megáldva és ugyan kínálhat neki az élet rengeteg lehetőséget, ha nem hisz saját magában, akkor leginkább csak elpazarolja az egészet.


A másik oldalról nézve pedig azok, akik finoman hangolt gondolkodásmóddal készen állnak rá, hogy elviseljék ezt az „utazást”, megtapasztalhatják, ahogy egy ötlet eljut a sikerig. Egy átlagos személy, átlagos képességekkel, ám erősen kitartó hozzáállással - ami fejben dől el -, beérhet a célba. Egy tehetséges embertársa, aki nem hisz magában, nem fog.


<><><><><><><><><><>


Ha bármelyik a fentiek közül megszólít, ideje kezdeni vele valamit és elmozdulni a pozitív szokások kialakításának az irányába!


A siker rajtunk áll!

(Forrás: Nicolas Cole)


VEZESS, ÉS VISELKEDJ TUDATOSAN!


Rólam


Azokkal a cégtulajdonosokkal, vállalkozókkal, vezetőkkel és vezetői csapatokkal dolgozom, akik a maximumot szeretnék elérni mind a személyes, mind a szakmai lehetőségeikben. A coaching-on, a tréningeken és a tanácsadáson keresztül a vezetők gondolkodásmódot, eszközöket, adott esetben stratégiákat és folyamatokat kapnak ahhoz, hogy túllépjenek a határaikon és kimagaslóan teljesítsenek.


Kész állsz a továbblépésre? Írj ma a gertrud@coach-mediator.hu email címre!


Kapcsolódó cikkek:

 

Miért boldogtalan olyan sok sikeres ember?

 

Hogyan egyensúlyozz az ambíció és a boldogság között?

 

A maximalizmus az alábbi 4 módon teheti tönkre az életedet


Könyvespolc: